A gyermeknevelés nem játék

A gyermeknevelés nem játék

Valószínűleg szülők gyerekek és pedagógusok is egyetértenek abban hogy annak ellenére, hogy a gyermek sokat játszik vagy legalábbis elég nagy igénye van a játékra, ettől még a gyermeknevelés maga egyáltalán nem játék, hiszen azon nem kevesebb múlik mint az, hogy milyen lesz majd a felnövekvő gyermek élete, mennyire lesz harmóniában a környezetével, mennyire lesz boldog, ami attól függ, mennyire lesz képes elérni a céljait.

„A gyermek érzékeny hangszer, de csodásan szól, ha finoman bánnak vele. - E. L. Morton”

Ha pedig a játék olyan oldaláról tekintünk mindenre, ahogyan azt a gyerekek értik - hiszen ők nagyon is komolyan játszanak -, akkor a másik oldalról is láthatjuk, hogy a gyermeknevelésnek milyen fontos szerepe van, és hogy azt mennyire komolyan kell venni, még ha játékosan is tesszük, vagy ha a kommunikációt játékosan is végezzük, aminek a gyerekek egyébként nagyon szoktak örülni.

Persze lehet könnyedén nevelni, ha az embernek meg vannak az eszközei hozzá, hogy mit kell ahhoz tennie, hogy ez jól sikerüljön, eredményes legyen és még mindig könnyebb maradhasson. Amikor azt veszi észre a szülő, hogy ez nehézzé vált, és hatalmas erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy valami kicsiny eredményt elérjen a gyerekkel, akkor valószínűleg már régen nem nevelésről beszélhetünk; ez csak erőlködés.

A nevelés legfontosabb eszköze a kommunikáció

Nyilván nem mindegy, hogy mit és hogyan kommunikálunk, de éppen a kommunikáció minősége az, ami az egyik legfontosabb összetevője annak, hogy a gyerek boldognak éli-e meg a gyerekkorát vagy nem. A másik, ami nagyon sok múlik az az, hogy ezzel a kommunikációval elősegítjük a gyerek céljait vagy megakadályozzuk őket. Senki sem mondja, hogy ne figyelmeztessük a gyerekünket, ha valami veszélyes dologra készülne vagy éppen azt csinálná, nem erről van szó, de amikor a szülő lépten-nyomon beleavatkozik a gyermek dolgaiba, akkor is amikor ő tényleg halad valamerre a tevékenységével, a terveivel, akkor a gyerek úgy fogja érezni, hogy ők folyamatosan meg akarják állítani: „mintha a szüleim nem akarnák, hogy boldog legyek”. Szinte már unalomig ismerjük azt, hogy a boldogsághoz célok vezetnek, illetve hogy már maga a cél megléte és a cél felé való haladás is boldogság. Így van ez a gyermek számára is. Ne csodálkozzunk, ha gyakran felhívjuk a figyelmét arra, hogy amit tesz az rossz, nem célravezető sőt káros, s ekkor ő azt érzékeli, hogy meg akarjuk akadályozni valamiben, ami őt a célja felé vezeti, merthogy a tevékenységei legtöbbje valamilyen cél irányában hat. Kérdezzük meg inkább, hogy mi a célja. Azután majd jobban fogjuk látni, hogy amit tesz az segíti ezt a célját vagy nem, de még ha nem is segíti, de nem túl veszélyes amit tesz, akkor nem kell folyton kijavítani, hogy hogyan lenne jobb és célravezetőbb. Igen, a kis dolgokban néha hagyni kell akár olyan áron is veszíteni, hogy már előre tudjuk, hogy amit csinál azzal veszíteni fog. Mi felnőttek vajon nem úgy tanultuk a legtöbb részét az életünknek, hogy kudarcot is vallottunk valamivel, aztán azt a hibát már nem követtük el újra? Ugyanígy a gyermek képes elviselni némi kudarcot. Ha viszont mindenben mi mondjuk meg neki, hogy mit csináljon, milyen út vezet oda pontosan, akkor elvesszük a kezdeményező képességét, elvesszük az önbizalmát, és végső soron a cselekvő készségét, a tenni akarását vesszük el. Azután csodálkozunk, hogy kapunk egy unott, a cselekedeteitől megfosztott gyereket és nem értjük, hogy miért nem aktív, miért nem segítőkész, miért nem cselekszik? Terelgetni kell a gyereket egy olyan úton, melynek szélein túl már valódi veszélyek vannak, de az az út ami nő képes egyedül járni, az elég széles tud lenni, miközben még mindig nem veszélyezteti semmi.

Arányok

Talán az egyik legnagyobb feladat a szülő számára, hogy az arányokat megtalálja. Azokat az arányokat, hogy milyen mértékben avatkozzon be és milyen mértékben tartsa magát távol attól, hogy beavatkozzon a gyermek dolgaiba. Ha a szülő mindig készen áll arra, hogy válaszoljon a gyermekének, ha mindig nyitott arra hogy a hozzá intézett kérdésre barátságosan feleljen, akkor a gyerek úgy is megszokja, hogy hozzá forduljon olyan dolgokkal, amelyekben tanácstalan. De ha mindig mindenben elmagyarázzuk neki hogy mit, hogyan csináljon akkor a végén olyan gyerekünk lesz, aki nem kíváncsi arra hogy mi a mi véleményünk! Sőt, aki egyenesen az ellenkezőjét fogja tenni mindig annak, amit mi javaslunk. Ugye látható, melyik a célravezetőbb? Mert ez utóbbi esetben, amikor majd valódi segítségre lenne szüksége, akkor sem fogja elfogadni tőlünk. Gyermekkorban igenis hagyni kell, hogy néha el törjön valamit, ha így gyakorolja be, hogy törékenyek a tárgyak, s hogy azokra másként kell vigyázni. Ugyanígy, amikor már nagyobb gyermek és kitűz magának célokat, valamilyen mértékben inkább hagyni kell hogy, ő határozza meg a lépéseit afelé a cél felé. Ne szóljunk bele mindig mindenbe! Végül is, amikor felnő, nem tudunk majd ott lenni mellette. Nem jobb akkor, hogy a gyerekkorban már megtanul jól dönteni? A szülőnek nem kell aggódnia, a gyermek meg fogja kérdezni, hogy ha tanácstalan, de nem kell mindig a szájába rágni, hogy ezt vagy azt tegye.

Igen, vannak szabályok, amelyek szerint egy család működik, egy iskola vagy egy cég is végzi a feladatait, ezért gyermekkorban meg kell tanítani őt a szabályok tiszteletére, azok használatára betartására. Nem is árt, ha közbe szólunk akkor ha gyermek elfelejti a szabályokat betartani, hogy ha túl nagy kihágásokat végez a szabályok ellen, hiszen ezzel segítjük az ő túlélését, mert a társadalom semelyik szintjén nem nézik jó szemmel azokat az embereket, akik állandóan megszegik a szabályokat, de egy dolog a szabályok és egy másik dolog a gyermek tervei, céljai, és a hozzá vezető lépések. Ha ezek a lépések sértik a szabályokat, akkor közbe szólhatunk, de ha a lépés egyszerűen csak nem túl célravezető, akkor azt a gyermek még korrigálni tudja. Majd észre fogja venni, hogy mi működik, és mi nem működik, de mondjuk meg neki előre mindig, hogy ez működik majd. Hagyjuk őt egy kicsit tapasztalni! És ha a kisebb dolgokban hagyjuk, akkor amikor igazán fontos dolgokban szüksége lesz ránk, értékes lesz a szavunk számára.